A bivalyok természetéről, avagy hogyan kerül a megrakott szekér a patakba?
Olyannyira megkedvelik a gondozójukat, hogy egy kis kényeztetésért, vakargatásért akár a földre is vetik magukat. A Balatontól csupán tizenhét kilométerre lévő Zalaköveskúton jártunk.
A mályinkai „véres bivalytámadás” után néhány nappal érkeztünk a Tarkarétre az esetből fakadó enyhe szorongással. Hajnal György azonban megnyugtat minket: bár a hét-nyolcszáz kilós jószágok egy pillanat alatt összeroppanthatnák az embert, viszont intelligensek és jól idomíthatók, s ha tisztelettel bánnak velük, azt meghálálják.
A biofarm bivalyai – ez szemmel látható – szeretve vannak.
– Fontos, hogy szelídek legyenek, ezért születésüktől kezdve kézhez szoktatjuk, simogatjuk őket. Persze mindannyian más egyéniségek, van köztük zárkózottabb, de a gondozójára mindegyik nyitott – mondja párja, Osvald Zsófia.
A fiatalok és a farm tulajdonosa egy hirdetés alapján találtak egymásra hat évvel ezelőtt. A nagykanizsai Zsófi és az Erdélyből származó Gyuri, aki családjától örökölte az állatok szeretetét, úgy döntöttek, megpróbálják, és nem bánták meg. A 250 hektáros területen akkor még 18 bivaly volt, azóta 100 fölé nőtt a számuk. Sőt 20 magyar tarkát, szürke marhát, 40 rackajuhot, 70 kecskét, lovakat és néhány szamarat is tartanak – ez utóbbiak roppant bújósak.
A biogazdálkodásban az állatok nem kapnak antibiotikumot, vegyszermentes környezetben vannak: csak saját legelőn legelnek, ahol a patakból isznak, kizárólag saját takarmányt kapnak, és szabad tartásúak.
A hazai bivalyállomány a gépesítés miatt a második világháborút követően drasztikusan megfogyatkozott, mindössze 250 őshonos állat maradt. A génmegőrző programnak hála a tendencia megfordult, így az állatok száma napjainkra 3000-re nőtt, a nemzeti parkok mellett egyre több az öt-tíz állatot nevelő kisgazda. Mivel a Tarkarét elérte az ideális állat/terület arányt, a cél a génállomány javítása a bivalytenyésztők egyesületével együttműködésben.
– Bikanevelő programunkban az ország több pontjára kerültek el tőlünk szelíd bikák, amelyek most ott teljesítenek szolgálatot – árulja el Gyuri. – A legjobb tulajdonságú egyedekkel külön foglalkoztunk.
A bivalyokról rengeteg legenda kering. Az egyik klasszikus szerint a szekér elé befogott állat rakományostul belement a patakba, és napnyugtáig nem mozdult. Nos, a történet igaz – meséli Gyuri. A bivalyok ugyanis nem tudnak izzadni, ezért a nyári hőségben dagonyázva, vízzel, sárral hűtik magukat.
– Ez egy életforma, aki szereti, az nem is akar mást! – nevet Zsófi. – Bár rengeteg kötöttséggel jár, de ki se lehetne mozdítani minket innen!
A biofarm bivalyhús-értékesítéssel is foglalkozik: a marhához képest kissé rostosabb, ízében enyhén a vadéra emlékeztető húsuk megrendelhető a honlapon keresztül, vagy megkóstolható a Tarkaréttel kapcsolatban álló éttermekben.
Fotó: Mag Norbert/Hajnal György