„Soha nem ért atrocitás a kendő miatt”

Owaimer Zoheir: – Szokás nálunk, hogy a fiatal palesztin fiúk az érettségire „iskolai fáradalmaik, gyötrődéseik” jutalmaként a férfikor küszöbén három-négy hetes külföldi utazást kapnak ajándékba egy általuk választott országba, ahol az egyetem megkezdése előtt „kipihenhetik” magukat. Én Magyarországot választottam 1993-ban, és mivel tetszett a szabadság, a szórakozás, hát maradtam.

– Nem bánta meg a döntését?
O. Z.: – Nem is meg igen is. Nem, hiszen itt ismertem meg a feleségemet, aki keszthelyi, itt alapítottam családot, de felnőtt fejjel kicsit igen is, hiszen a mostani nehéz gazdasági helyzetben, a rossz magyarországi életszínvonal következtében Németországba kell járnom dolgozni. Ez nehéz mindenkinek.

– Aisha, te itt születtél Magyarországon?
Owaimer Aisha: – Keszthelyen születtem, most vagyok harmadikos gimnazista. Rezibe, ahol élünk, jártam általános iskolába.
– Látom, ragaszkodsz a hagyományokhoz. Szülői akarat vagy saját döntés?
O. A.: – A húgommal és az öcsémmel együtt az iszlám vallásra nevelnek minket. A kendőt én szerettem volna, sem apa, sem más nem kötelezett rá. Mindenképpen akartam. Apa javaslatára csak az általános iskola elvégzése után vettem fel, a gimnáziumban már így szoktak meg. Soha nem ért atrocitás a kendő miatt.
O. Z.: – Aisha látta édesanyámon és a rokonaimon a kendőt, és megtetszett neki a sokoldalúsága, hogy nemcsak egy tetőtől talpig zárt burkában járhat, hanem így is tud létezni. Felismerte, hogy már abban a korban van, amikor illenék ilyesmit viselnie. Örültem neki, amikor közölte velem, hogy felveszi a hidzsábot, de meg kellett győződnöm a döntése komolyságáról, ezért kezdetben igyekeztem lebeszélni róla. Mielőtt végleges elhatározásra jutottunk, leültünk, és átbeszéltük, hogy a kendő viselése nem lehet pusztán divat. Kendőben nem lehet dohányozni, inni és csókolózni, a kendő valamit képvisel, és megköveteli a viselőjétől a helyes magatartást. Ha felveszi, egész életében be kell tartania a szabályokat. Aisha érettebb gondolkodású a koránál, az elhatározása szilárd.

– Az osztálytársaid, a tanáraid elfogadják?
O. A.: – Igen, nincs semmi gond.

– Ha elmennél a barátaiddal a Hévízi-tóra, hogyan fürdenél?
O. A.: – Burkiniben, tartva az előírásokat.

– Beszélsz arabul?
O. A.: – Csak az alapokat, de írok-olvasok arabul, és megértem, amit mondanak.

– Hogyan szórakozol?
O. A.: – Nemrég voltunk a barátnőimmel pizzázni, de bulikba nem járok.
O. Z.: – Aisha tartja magát a hagyományokhoz, csak lánytársasággal jár, és csak olyan helyekre, amelyek nem minősülnek „alviláginak”: a barátnőivel bowlingozik vagy pingpongozik. A diszkót, az italozást, a fiúzást kerüli, nem vesz részt benne. Sportol, orvosnak készül, ebben sem a vallása, sem a kendő viselete nem zavarja.

– Meglepődött a kinti család Aisha döntésén?
O. Z.: – Nem, ők természetesnek vették.

– És ön?
O. Z.: – Úgy voltam vele, hogy ha nem veszi fel a kendőt, akkor sem lesz semmi gond, hiszen Európában vagyunk. De van egy remek példám: van a zsebemben két cukor. Az egyik be van csomagolva, a másik nem, rá van tapadva a zsebemből a szösz, a szőr. Melyiket kéri mindenki? Amelyik csomagolva van. A nők is ugyanilyenek szerintem. Védettek a ruha, a kendő, a vallás által. Nem mindenki tapogatta végig őket, nem nyalta meg mindenki, ez jelzi, hogy értékesek.