Magyarországon egyre kisebb a becsülete a jó zenének
Öt éve Stuttgartban él a keszthelyi születésű Bálint NatáLia. Az operaénekes, alkalmi dalszerző Mesék városa címmel himnuszt írt Keszthelyhez 2011-ben, amikor megálmodta és megszervezte a Keszthely-Klassz fesztivált és mesterkurzust. Ott is fellépett, illetve tanított mestere, Sass Sylvia, aki elindította az operaénekesek rögös útján, amelynek jelenleg friss diplomásként a pályakezdő szakaszában van. A zeneművészeti főiskolát Stuttgartban végezte az idén nyáron, de van „civil” végzettsége is: közgazdászként végzett a Zsigmond Király Főiskolán és nemzetközi kapcsolatok elemzőként a Corvinus egyetem mesterszakán.
– Mikor hagyta el Keszthelyt és miért?
– Fokozatosan távolodtam el, ám fél lábbal mindig otthon voltam, hetente jártam haza egészen 2011-ig. Az Egry-iskolában kiváló alapokat kaptam, így 1999-ben felvettek az ország egyik legjobb gimnáziumába: Zalaegerszegre a Zrínyibe. Tizennégy évesen ezért mentem el Keszthelyről: tanulni. Miután leérettségiztem, Budapestre vitt az utam. Az egyetem mellett építettem a művészpályámat, és sokat jártam külföldre is, mesterkurzusokra, illetve koncertezni főleg Franciaországba, Svájcba és Németországba. Aztán Stuttgartban ragadtam. Innen is sokat utazom, de most itt a bázis, nem Keszthelyen.
– Hogy tudott beilleszkedni? Nem tekintik idegennek?
– A komolyzenei és a színházi életben általában nem számít, ki honnan jött, az operaiskolában tizenegy nemzetiséghez tartoztak tavaly a növendékek. A zeneművészeti főiskola hetven százaléka nem német, így mindenki „idegen”. De ez nem számít, a mi világunk nagyon toleráns, mentes az előítéletektől. A látszólagos egyenlőségre kínosan ügyelnek is a németek, a történelmi hagyatékuk miatt ez nagyon fontos nekik. Azért mondom, hogy látszólagos, mert a felszín alatt egészen más tapasztalható.
– Mit gondolnak rólunk, milyen kérdéseket tesznek fel hazánkról?
– Nem nagyon kérdeznek, inkább ítélkeznek, számon kérnek és dorgálnak. Elsősorban a média a hibás, sokszor tudatosan Magyarország-ellenes, manipulatív, negatív, nemritkán hazugságoktól hemzsegő híradásokat közöl. Ezek következtében mostanában különösen sokat kell magyarázkodnom a politikai történéseinket illetően, de az sem segít. Inkább hisznek a médiának, mint egy magyarnak. November 1-jén adtunk egy jótékonysági koncertet a vőlegényemmel, Jevgenyij Alekszejev zongoraművésszel a délvidéki szegény magyar gyerekek javára a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség szervezésében. Ennek az eseménynek a plakátjait rendre megrongálták, eltüntették ismeretlenek. Tehát egyfajta ellenséges hangulat észlelhető, ha nem is szemtől szemben. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy ez ellenünk, a magyar vagy az orosz művész ellen, vagy a jótékonyság célja ellen irányult-e. Viszont vannak, akiket olyannyira nem érdekel a származásom, hogy az idén immár másodszor kért fel a német ökölvívó-szövetség, hogy én énekeljem a német himnuszt a nemzeti elit bokszbajnokságon Bajorországban.
– Ismerik Keszthelyt?
– Ahol fellépek, igen, mert a beharangozó riportokban mindig megemlítem, az életrajzom is ezzel kezdődik, és külön kérem az újságírókat, hogy hozzák le a lapokban. Megható volt, amikor egy koncert szünetében Észak-Rajna–Vesztfáliában bejött a szervező, hogy a közönség várja Keszthely himnuszát, mert az ajánlóhoz mellékelték a felvételt. Az áriaest után tehát oda kellett üljek a zongorához, hogy magamat kísérve elénekeljem a dalt, mert nem volt nálam kotta, és a zongorista nem tudta fejből. Nagyon megható volt, ahogy állva tapsolta meg a közönség, pedig nem értették a szöveget. Az idősebb korosztály (50 év fölött) ismeri Keszthelyt, a fiatalok sajnos a Balatonról sem nagyon hallottak. Ha jártak is Magyarországon, leginkább csak Budapesten.
– Amikor hazajön látogatóba Keszthelyre, hogy érzi: egyre jobban távolodik el az ország, illetve Keszthely a kinti életétől, vagy úgy érzi, nincs különbség?
– Havonta-kéthavonta járok haza, nyáron két hónapot egybefüggően otthon töltök, így nem lehet rám mondani, hogy „külföldre szakadt hazánkfia” lennék. A szüleimmel pedig naponta beszélek telefonon, igyekszem nyomon követni az eseményeket. Amikor eljövök, mindig megőrzök egy képet a hazámról, és amikor hazamegyek, várakozással telten érkezem. De sajnos mindig egyre rosszabb a helyzet. Az emberek érthetően ingerültek, türelmetlenek, depressziósak, ettől keserűek, frusztráltak. A magyar élet nehezebb, mint a külföldi. Kint is keményen kell dolgozni, de sokkal nagyobb az esély a megbecsültségre, mint otthon. Művészként ezt különösen érzékelem. Mert míg a valóságshow-k és tehetségkutatók világában a németek megőriztek egy szellemi elitet, amely továbbra is fenntartja és támogatja a minőségi kultúrát, addig azt tapasztalom, hogy Magyarországon egyre kisebb a becsülete a jó zenének, a szép és értékes képzőművészetnek, az irodalomnak, és ezzel együtt az emberek önvédelmi hajlandósága is egyre csökken az elméjük és lelkük elleni támadásokkal szemben.
– Visszaköltözik Magyarországra vagy Keszthelyre?
– Minden vágyam, hogy hazatérjek, de erre nagyon kicsi az esély. Nem arról van szó, hogy magasak az elvárásaim az anyagiak tekintetében, mert nem várnék nyugat-európai honoráriumokat. De sajnos nincs igény manapság annyi operaénekesre, amennyi van. A médiából teljesen kiszorultunk, a színházak is küzdenek a túlélésért. Még a magyar intézmények végzettjei sem találnak munkát, mi pedig, akik külföldön tanultunk, különösen nehezen. És ha haza is költöznék, már nem Keszthelyre. A szülői ház környékét évek óta rombolják, már nem az, amit szerettem gyerekként. Lakóparkban végződik az egykor kilenclakásos zsákutca, ahol a kutyák szabadon járkáltak, a barátaimmal szabadon játszottunk. Egykor a kenyérgyár ontotta a friss kenyér illatát, ma a multik szolgáltatják a legtöbb szagot, zajt, az új lakók pedig ralipályának tekintik a lakó-pihenő övezetet. A kertészet helyett az OBI narancssárga oldala takarja a kilátást a hegyekre. A közbiztonság tragikus, sok a betörés felénk, a múlt héten is feldúlták a szomszédunk lakását. A másik szomszédban hét hónapja zajos építkezés folyik, mintha hatóság nem is létezne, nyáron a zajtól sem szellőztetni, sem pihenni nem lehetett. Ezért én életemben először a nyarat már nem Keszthelyen, hanem Kehidakustányban töltöttem. Édesapám által ősi gyökerek kötnek a meseszép faluhoz, amelynek polgármestere, Lázár István tavaly a község kulturális követének kért fel, amely megbízásnak örömmel teszek eleget. A sors iróniája, hogy elvesztettem a lakcímkártyámat. Ha hazatérek, megcsináltatom, de már kehidai lakos leszek hivatalosan is. Ha nagyon hiányzik a Balaton, a gyorsútnak köszönhetően 20 perc alatt ott vagyok. Nem élnék szívesen a mostani Keszthelyen, hiába ígértem a himnuszában, hogy „Itt születtem, itt halok meg, / ez itt a szívem otthona”. A város nagyon megváltozott 2010 óta. A belvárosban már nincs az az élet, a sétálóutcai üzletek küzdenek, nem bírják a multikkal szembeni versenyt. Nekem nem tetszenek a változások, sem a megújult Fő tér (amelynek találó gúnyneve a Kő tér), sem az új, ízléstelen köztéri giccsszobrok. Az pedig főleg, hogy a fiataloknak nincs lehetőségük a városban, az általános közhangulat pedig még kevésbé boldogít. Az emberek még mindig szívélyesen köszöntenek, annak ellenére is felismernek, hogy a rádió már nem játssza a Keszthely-himnuszt, és én sem kapok felkérést a városban 2012 óta. Viszont hangsúlyozom, ez a mostani állapotra vonatkozik, és nem zárom ki, hogy a jövőben pozitív irányban változik a város. Szívesen szervezném meg újra az elsőre is nagyon sikeres Keszthely-Klasszt, ha adottak lennének a feltételek (nem elsősorban az anyagiakra gondolok). Ez a város maga a csoda, egyedülálló értékekkel bír. Megérdemelné, hogy mindazokat a máshol elismert szakembereket, akik tenni akarnak érte, engedjék dolgozni. A himnuszom másik sora is jó lenne, ha megint érvényes lehetne: „Ahol érték a szép, és tisztelik még a régi elveket.”
Fotó: Mészáros T. László