Magyarországon egyre kisebb a becsülete a jó zenének

2015. november 16.
Folytatjuk Keszthelyen élni című cikksorozatunkat, e havi számunktól egy újabb problémát feszegetünk: az elvándorlás kérdéskörét járjuk körbe pró és kontra. Beszélgetünk olyan emberrel, aki jött, olyannal, aki ment, de olyannal is, aki itt maradt, és figyelte a nagy mozgolódást. Új és mély vizekre evezünk.



Öt éve Stuttgartban él a keszthelyi születésű Bálint NatáLia. Az operaénekes, alkalmi dalszerző Mesék városa címmel himnuszt írt Keszthelyhez 2011-ben, amikor megálmodta és megszervezte a Keszthely-Klassz fesztivált és mesterkurzust. Ott is fellépett, illetve tanított mestere, Sass Sylvia, aki elindította az operaénekesek rögös útján, amelynek jelenleg friss diplomásként a pályakezdő szakaszában van. A zeneművészeti főiskolát Stuttgartban végezte az idén nyáron, de van „civil” végzettsége is: közgazdászként végzett a Zsigmond Király Főiskolán és nemzetközi kapcsolatok elemzőként a Corvinus egyetem mesterszakán.

– Mikor hagyta el Keszthelyt és miért?
– Fokozatosan távolodtam el, ám fél lábbal mindig otthon voltam, hetente jártam haza egészen 2011-ig. Az Egry-iskolában kiváló alapokat kaptam, így 1999-ben felvettek az ország egyik legjobb gimnáziumába: Zalaegerszegre a Zrínyibe. Tizennégy évesen ezért mentem el Keszthelyről: tanulni. Miután leérettségiztem, Budapestre vitt az utam. Az egyetem mellett építettem a művészpályámat, és sokat jártam külföldre is, mesterkurzusokra, illetve koncertezni főleg Franciaországba, Svájcba és Németországba. Aztán Stuttgartban ragadtam. Innen is sokat utazom, de most itt a bázis, nem Keszthelyen.

– Hogy tudott beilleszkedni? Nem tekintik idegennek?
– A komolyzenei és a színházi életben általában nem számít, ki honnan jött, az operaiskolában tizenegy nemzetiséghez tartoztak tavaly a növendékek. A zeneművészeti főiskola hetven százaléka nem német, így mindenki „idegen”. De ez nem számít, a mi világunk nagyon toleráns, mentes az előítéletektől. A látszólagos egyenlőségre kínosan ügyelnek is a németek, a történelmi hagyatékuk miatt ez nagyon fontos nekik. Azért mondom, hogy látszólagos, mert a felszín alatt egészen más tapasztalható.

– Mit gondolnak rólunk, milyen kérdéseket tesznek fel hazánkról?
– Nem nagyon kérdeznek, inkább ítélkeznek, számon kérnek és dorgálnak. Elsősorban a média a hibás, sokszor tudatosan Magyarország-ellenes, manipulatív, negatív, nemritkán hazugságoktól hemzsegő híradásokat közöl. Ezek következtében mostanában különösen sokat kell magyarázkodnom a politikai történéseinket illetően, de az sem segít. Inkább hisznek a médiának, mint egy magyarnak. November 1-jén adtunk egy jótékonysági koncertet a vőlegényemmel, Jevgenyij Alekszejev zongoraművésszel a délvidéki szegény magyar gyerekek javára a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség szervezésében. Ennek az eseménynek a plakátjait rendre megrongálták, eltüntették ismeretlenek. Tehát egyfajta ellenséges hangulat észlelhető, ha nem is szemtől szemben. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy ez ellenünk, a magyar vagy az orosz művész ellen, vagy a jótékonyság célja ellen irányult-e. Viszont vannak, akiket olyannyira nem érdekel a származásom, hogy az idén immár másodszor kért fel a német ökölvívó-szövetség, hogy én énekeljem a német himnuszt a nemzeti elit bokszbajnokságon Bajorországban.

– Ismerik Keszthelyt?
– Ahol fellépek, igen, mert a beharangozó riportokban mindig megemlítem, az életrajzom is ezzel kezdődik, és külön kérem az újságírókat, hogy hozzák le a lapokban. Megható volt, amikor egy koncert szünetében Észak-Rajna–Vesztfáliában bejött a szervező, hogy a közönség várja Keszthely himnuszát, mert az ajánlóhoz mellékelték a felvételt. Az áriaest után tehát oda kellett üljek a zongorához, hogy magamat kísérve elénekeljem a dalt, mert nem volt nálam kotta, és a zongorista nem tudta fejből. Nagyon megható volt, ahogy állva tapsolta meg a közönség, pedig nem értették a szöveget. Az idősebb korosztály (50 év fölött) ismeri Keszthelyt, a fiatalok sajnos a Balatonról sem nagyon hallottak. Ha jártak is Magyarországon, leginkább csak Budapesten.

– Amikor hazajön látogatóba Keszthelyre, hogy érzi: egyre jobban távolodik el az ország, illetve Keszthely a kinti életétől, vagy úgy érzi, nincs különbség?
– Havonta-kéthavonta járok haza, nyáron két hónapot egybefüggően otthon töltök, így nem lehet rám mondani, hogy „külföldre szakadt hazánkfia” lennék. A szüleimmel pedig naponta beszélek telefonon, igyekszem nyomon követni az eseményeket. Amikor eljövök, mindig megőrzök egy képet a hazámról, és amikor hazamegyek, várakozással telten érkezem. De sajnos mindig egyre rosszabb a helyzet. Az emberek érthetően ingerültek, türelmetlenek, depressziósak, ettől keserűek, frusztráltak. A magyar élet nehezebb, mint a külföldi. Kint is keményen kell dolgozni, de sokkal nagyobb az esély a megbecsültségre, mint otthon. Művészként ezt különösen érzékelem. Mert míg a valóságshow-k és tehetségkutatók világában a németek megőriztek egy szellemi elitet, amely továbbra is fenntartja és támogatja a minőségi kultúrát, addig azt tapasztalom, hogy Magyarországon egyre kisebb a becsülete a jó zenének, a szép és értékes képzőművészetnek, az irodalomnak, és ezzel együtt az emberek önvédelmi hajlandósága is egyre csökken az elméjük és lelkük elleni támadásokkal szemben.

– Visszaköltözik Magyarországra vagy Keszthelyre?
– Minden vágyam, hogy hazatérjek, de erre nagyon kicsi az esély. Nem arról van szó, hogy magasak az elvárásaim az anyagiak tekintetében, mert nem várnék nyugat-európai honoráriumokat. De sajnos nincs igény manapság annyi operaénekesre, amennyi van. A médiából teljesen kiszorultunk, a színházak is küzdenek a túlélésért. Még a magyar intézmények végzettjei sem találnak munkát, mi pedig, akik külföldön tanultunk, különösen nehezen. És ha haza is költöznék, már nem Keszthelyre. A szülői ház környékét évek óta rombolják, már nem az, amit szerettem gyerekként. Lakóparkban végződik az egykor kilenclakásos zsákutca, ahol a kutyák szabadon járkáltak, a barátaimmal szabadon játszottunk. Egykor a kenyérgyár ontotta a friss kenyér illatát, ma a multik szolgáltatják a legtöbb szagot, zajt, az új lakók pedig ralipályának tekintik a lakó-pihenő övezetet. A kertészet helyett az OBI narancssárga oldala takarja a kilátást a hegyekre. A közbiztonság tragikus, sok a betörés felénk, a múlt héten is feldúlták a szomszédunk lakását. A másik szomszédban hét hónapja zajos építkezés folyik, mintha hatóság nem is létezne, nyáron a zajtól sem szellőztetni, sem pihenni nem lehetett. Ezért én életemben először a nyarat már nem Keszthelyen, hanem Kehidakustányban töltöttem. Édesapám által ősi gyökerek kötnek a meseszép faluhoz, amelynek polgármestere, Lázár István tavaly a község kulturális követének kért fel, amely megbízásnak örömmel teszek eleget. A sors iróniája, hogy elvesztettem a lakcímkártyámat. Ha hazatérek, megcsináltatom, de már kehidai lakos leszek hivatalosan is. Ha nagyon hiányzik a Balaton, a gyorsútnak köszönhetően 20 perc alatt ott vagyok. Nem élnék szívesen a mostani Keszthelyen, hiába ígértem a himnuszában, hogy „Itt születtem, itt halok meg, / ez itt a szívem otthona”. A város nagyon megváltozott 2010 óta. A belvárosban már nincs az az élet, a sétálóutcai üzletek küzdenek, nem bírják a multikkal szembeni versenyt. Nekem nem tetszenek a változások, sem a megújult Fő tér (amelynek találó gúnyneve a Kő tér), sem az új, ízléstelen köztéri giccsszobrok. Az pedig főleg, hogy a fiataloknak nincs lehetőségük a városban, az általános közhangulat pedig még kevésbé boldogít. Az emberek még mindig szívélyesen köszöntenek, annak ellenére is felismernek, hogy a rádió már nem játssza a Keszthely-himnuszt, és én sem kapok felkérést a városban 2012 óta. Viszont hangsúlyozom, ez a mostani állapotra vonatkozik, és nem zárom ki, hogy a jövőben pozitív irányban változik a város. Szívesen szervezném meg újra az elsőre is nagyon sikeres Keszthely-Klasszt, ha adottak lennének a feltételek (nem elsősorban az anyagiakra gondolok). Ez a város maga a csoda, egyedülálló értékekkel bír. Megérdemelné, hogy mindazokat a máshol elismert szakembereket, akik tenni akarnak érte, engedjék dolgozni. A himnuszom másik sora is jó lenne, ha megint érvényes lehetne: „Ahol érték a szép, és tisztelik még a régi elveket.”
Fotó: Mészáros T. László

megosztás
hozzászólások
kapcsolódó hírek
korábbi híreink
egeszsegugy (266), marko peter (22), maraton (57), fagylalt (5), Amazon (3), vízkereszt (1), riporter (1), advent (213), kötélugró (1), Budapest (3), Tata (1), Tóth Levente (2), nagyméret (1), könyvbemutató (2), Kvarda Attila (23), díj (4), Rézsó Tamás (6), alga (1), hosegriado (7), Nardai Sarolta (1), Intersport (1), Villányi Éva (1), Anna-bál (2), Csótár András (58), szakács (1), idegenforgalom (174), állatkert (1), Bock Bisztró Balaton (16), sárkányrepülő (1), Helikoni ünnepség (4), Egészségfejlesztési Iroda (1), érettségi megoldás (5), szallas (39), ökölvívás (2), jótékonyság (3), kék zászló (1), nagyik karácsonya (1), triatlon (13), nyugdíjas (2), uszoda (9), szex (9), hévízi kifolyó (2), Vatikán (1), influenza (2), Illés Fanni (1), voroskereszt (24), EU (14), fa (1), párbajtőr (1), nyaralas (12)