Miért nem hagyjuk azt úgy, ahogy van, ami jól működik? – teszem fel a kissé kitekert kérdést (nem először) magamnak, de rögtön érkezik a válasz. Ami jó, az irigylésre méltó, és azonnal elvennénk, megnehezítenénk, megrontanánk, átvágnánk, csak hogy ne legyen. Ilyenek vagyunk.

Húsz éve bérli a hévízi kempinget egy cég, amely sikert sikerre halmozott, most mégsem felelnek meg a kiírásoknak és az elvárásoknak – okkal. Mert valaki belerondított a gépezetbe, és már semmi nem olyan, mint amilyen régen volt. Miért ne lehetne folytatni, ha a vendégek elismerték, a városnak hasznot hozott?
Akár a mesében és a jegyzet címében: egyszer volt, aztán egy jó darabig semmi. Tényleg ez megy ma a világban. Volt, de hogy ma mi van, vagy holnap mi lesz, az nem fontos.
Papp Gábor önkormányzati képviselő nyilatkozta nekünk a sétálóutca kapcsán, hogy egyszemélyes elgondolások uralkodnak a városban. Kiskirályságok – ezt már én teszem hozzá. Az, hogy a másik mit szeretne, vagy esetleg van egy teljesen más elképzelése, nem fontos. Együtt pedig többre vihetnénk. Hiszen ha közös a munka, közös a görcsölés, de közös az öröm is. Már évtizedek óta tudjuk, hogy egyedül nem megy. Tényleg nem.
Itt van pozitív példának Hegedűs Éva jótette. Működik az összefogás – csak akarni kell. Ahol pedig akarat van, ott bármi akad. Akár két kamionra való adomány is, amely sikeresen eljutott az árvízzel borított Hernádnémetibe, ahol egyszer minden olyan másmilyen volt. Most meg semmi, csak a víz és az elkeseredés.