A reggeli istentisztelet után Magyarország tragikus történelmi eseményére, a doni áttörés 69. évfordulójára emlékeztek vasárnap délelőtt Keszthelyen, a Helikon park bejáratánál álló székely kapunál. A Himnusz hangjai és Kalapos István szavalata után Ruzsics Ferenc polgármester idézte fel a háború eseményeit.

Nézze meg galériánkat!

„Augsburg, Muhi, Mohács – és még folytathatnám a sort az évszázadokkal ezelőtti vesztes csatáinktól napjaink gyászos eseményeiig, amelyek hazánk sorsát jelentősen befolyásolták. Ezek között a legnagyobb emberáldozattal a doni áttörés és annak következményei jártak.” Elmondta: a németek követelésére felállították a második magyar hadsereget, a kétszázezer katonát több száz vonatszerelvénnyel szállították a frontra, annak közelébe, s német parancsnokság alá kerültek. A németeket elvezényelték a területről, a magyarok maradtak a kétszáz kilométeres frontvonalon. „Minden méterre egy magyar honvéd jutott hátvéd nélkül – folytatta Ruzsics Ferenc. – A csapatok felszerelése, ellátása csapnivaló volt, a nagy többség még a nyári egyenruhát viselte. Akadozott a lőszerellátás, és az élelmiszer mennyisége is minimális volt. Az itthoni gyűjtés a nagy távolság miatt nem jutott el a katonákhoz.”
1943 januárjában megérkezett a félelmetes tél, mínusz harminc fok alatti hőmérsékleteket mértek, a honvédek azonban tartották magukat. Január 12-ig, amikor a háromszoros emberfölényben lévő oroszok jelentős támadást indítottak. A frontvonal összeomlott, megkezdődött a visszavonulás. A túlélők szerint ez volt a legrosszabb. A rettenetes hidegben gyalog, éhezve, vánszorogva vonultak, a németek pedig nem adtak helyet a magyar katonáknak. Csaknem százezer férfit vesztett a doni áttörésben és hozzá kapcsolódóan a haza. Nem volt család, amelyet ne érintett volna a magyarság mind ez ideig legnagyobb emberáldozattal járó katasztrófája.
„A fogságba esettek rémálomba kerültek, a hazatértek rémálmot láttak. A szerencsésen hazatértek jó részét itthon megbélyegezték, bizalmi állást nem kaphattak, a párt így rótta le háláját. Ezért is tartom fontosnak, hogy évről évre megemlékezzünk róluk. Kik voltak ők? Hősök vagy áldozatok? Mindkettő. Hajtsunk hát fejet előttük. A még élőknek dicsőség, a már holtaknak tisztesség!” – mondta Ruzsics Ferenc.
A megemlékezés az egyházak képviselőinek imájával végződött.

Ruzsics Ferenc polgármester beszéde
Augsburg, Muhi, Mohács, s folytathatnám a sort az évszádokkal ezelőtti vesztes csatáinktól a mai napig azokat a gyászos eseményeket, melyek hazánk későbbi sorsát jelentősen befolyásolták. Ezek között a legnagyobb emberáldozattal a doni áttörés és közvetlen következményei csúcsosodnak ki. Erre a 69 évvel ezelőtti eseményre emlékezünk ma.         
A 2. világháború már több mint két éve zajlott, mikor német nyomásra országunk vezetése úgy döntött, hogy felállítja a 2. magyar hadsereget, s azt a Szovjet frontra küldi. Tudnunk kell, hogy 1941 júliusától –németek irányába mindenféle elkötelezettség nélkül- harcolnak már magyar honvédek a Kárpát-csoport alakulataiban a Szovjetunió területén. A 2. magyar hadsereg viszont már német követelésre került felállításra, s frontra küldésre. Ezért fogalmazott így Szombathelyi Ferenc vezérezredes a Honvéd Vezérkar főnöke: „Ha eddig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy ha mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak”. Természetesen hadseregünket német parancsnokság alá helyezték.                 
Az április 5-i hadműveleti utasítás szerint a 200ezer katonánkat a többi szövetséges katonával együtt a Don mentén kellett bevetni. Többszáz vonat szerelvénnyel sikerült 42 június végéig az alakulatokat kiszállítani a frontra, vagy annak közelébe. A teljes felzárkózás augusztusban fejeződött be. A szovjetek által kierőszakolt három hídfőállás elleni támadásaink kezdetben sikereket értek el, ám később ezeket fel kellett adnunk. Az oroszok viszont ezekkel ragyogó ellentámadást indító pontokat tudhattak magukénak. Ezekben a harcokban 30 000 magyar esett el. Ahogy telt az idő, úgy fogytak e vonalról a német csapatok, hiszen a hadvezetés számára az ezidőben a legfontosabb helyre, Sztálingrádba kerültek. Így alakult ki az a helyzet, hogy a 200 ezer katonánknak több, mint 200km frontvonalat kellett felügyelni. Képzeljük csak el, ez azt jelenti, hogy minden méteren egy honvéd áll, hátvéd nélkül. A magyar parancsnokság jól érzékelte, hogy a borzasztó hideg ellenére ellentámadás készül, ezért vitéz Jány Gusztáv m. kir. titkos tanácsos vezérezredes kérte a német parancsnokot, hogy az I. páncélos hadosztályt erősítsék meg német egységekkel. Így jött létre a Cramer-csoport. A magyar csapatok felszerelése és ellátása egyszerűen csapnivaló volt. A nagy többség még a nyári egyenruhát viselte, a lőszer ellátmány akadozott, az élelmiszer minősége és mennyisége szintén nem volt megfelelő. Az itthon levők már nyáron gyűjtést szerveztek, elsősorban meleg alsót, kesztyűt, zoknit kértek.    A rengeteg adományból vajmi kevés jutott a frontra, hisz a 2000km-es távolságra még a legalapvetőbb hadi eszközöket sem tudták kielégítő mennyiségben eljuttatni. Az elsődleges cél a Sztálin nevét viselő város elfoglalása volt, erre összpontosították a legtöbb erőt. 1943. január elején megmutatta igazi arcát az európai hadseregek előtt századok óta oly félelmetes tél tábornok. Az arcvonalon több helyen -30 foknál alacsonyabb hőmérsékletet mértek. Ennek ellenére tartottuk magunkat.             
 Aztán január 12.-én hajnalban elszabadult a pokol. Óriási tüzérségi és aknavető előkészítés után az urivi hídfőből megindult az emberben közel háromszoros, s technikában is jelentős fölényt birtokló támadás. A lehengerlő páncélos roham ellen a Cramer csoport későn került bevetésre. Hősies harcunk ellenére a védvonal összeomlott, s a szovjet oly gyakran alkalmazott bekerítési hadmozdulatait elhárítandó megindult a visszavonulás. A túlélők szerint ez volt a legborzasztóbb. A rettenetes hidegben, éhezve, gyalog vánszorogni a hóval, elhagyott szekerekkel, hullákkal borított úton, emberpróbáló feladat volt. A német kamerádok nem tűrték sem a járműveken, sem az éjszakai menedéket nyújtó vackokban, ha előlük honvédeink foglalták el a helyet, ha kellett ordítottak, ha kellett vertek, ha kellett lőttek. Közel százezer férfit vesztett a doni áttörésben, s hozzákapcsolódóan a haza. Szinte nem volt család, amelyet valamilyen módon nem érintett volna a magyarság mindezidáig legnagyobb emberáldozattal járó katasztrófája.   
A fogságba esettek rémálomba kerültek, a hazatérteket pedig évekig rémálmok gyötörték. A háborút követően vitéz Jány Gusztáv vezérezredest lefokozták, halálraítélték, s 1947 novemberében kivégezték. 93-ban jogilag felmentették a vádak alól, jelenleg posztumusz vezérezredesi kinevezésének lehetőségeit vizsgálják.   
A szerencsésen hazatért hadifoglyok jó része itthon megbélyegzetté vált, bizalmi állásba nem kerülhetett. Így rótta le irántuk háláját a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Szocialista Munkáspárt is.                                           
 Ezért is érzem kötelességemnek, hogy mi évről évre lerójuk kegyeletünket előttük. Kik voltak ők? Hősök, vagy áldozatok? Mindkettő.        
 Hajtsunk hát fejet előttük, kik az Európát fenyegető vörös rém elleni küzdelemben hazánkért, s értünk, utódaikért adták életüket, vagy emiatt, ám bűntelenül szenvedtek családjukkal együtt egy életen át. A még élőknek dicsőség, a már holtaknak tisztesség.